hatalmas sálam van, óriás pulóverem, városi rejtő szürkéim és táskám. a táska egy állatkagép, drótbelei vannak, fehér és fekete kábelek egymásba gabalyodva, rúzs és szemceruza és alapozó és szempillaspirál szervekkel és papírfecni és tolltörmelék szervekkel. állapota súlyos. kiemeltem belőle egy piros jegyzetköteg-daganatot, kézen fogtam, úgy mentünk a kávézóba hármasban, táska, én, piros. a kávézóban a férfiak olyan teát ittak, amiben virág nyílt, milányok pedig körbeálltuk.

éledő táska meg virágzó tea, meg kétjegyű számláló van ma. közel a tavasz.

az ezerkérdésben volt egy ilyen, hogy is it a privilege to live in the capital és rávágtam tizenhárom évesen hogy igen, mert a tévé mindig budapesten filmezett, és mindig minden budapesten történt, és egyébként is utáltam, hogy nekünk minden vacakért miskolcra kell  menni erről a tanyáról, úgy mint sportcipő, méteráru, angoltanár, gimnázium, azóta is gyűlölöm az ingázást, mindenkinél korábban kelni és a buszmegállóban fagyni, hamarabbelment, sokatkésik, kimarad. budapesten nem kell ilyet, mert ott minden budapesten van gondoltam, szóval mondtam a különangol tanárnak hogy igen, neki persze nem ez volt a véleménye, ezért kaptam is az alázást. folyamatosan alázott, el is felejtettem két év alatt angolul.

mellékszál, hogy miért jártam akkor mégis hozzá, hát mert nagyon jó alázástűrő készülékem van, nem vízkövesedik. helyesen adagolom az önbizalomhiánytablettát meg az akkoris kibíromport.

aztán laktam budapesten, kicsit olyan, mint amilyennek elképzeltem, kicsit meg nem, fél budapest vidéki valójában és elég sokat fagyoskodtam megállókban.

most az osztálytalálkozón az számított menőnek aki pesten dolgozik. dolgozni, az szar, de pesten dolgozni. it is a privilege.

látom a fotó sarkában a tíz évesen kucorgó magamat, az a mozdulat vagyok, összegörnyedés, összegömbölyödés. megvan a kapcsolat, hogy mi köt össze a gyerekénnel, a vékony szál magány, erre vagyok felfűzve, változó gyöngyökkel vagy göröngyökkel.

az állatok, biztos őzek, remélem őzek, legfeljebb rókák, nazca vonalakat tapostak a hómezőkbe hurkokkal meg rejtélyesen megszakadó egyenesekkel, ott biztos beleolvadtak a tájba vagy felkapta őket egy sas.

a hómunkások unottan vakargatták a járdát a csápjaikkal, aztán valahogy mégis megszülték a seszínű kupacokat. ez a sok puhaság elnyeli a hangokat is, mint a szőnyeg.

szomorú zenét hallgatok, még énekelgetek is a fahangommal hozzá, meg ugrabugrálok  a hózatban, a matróz szerint azért vagyok olyan szomorú, mert folyton ilyeneket tömök a fülembe meg a fejembe. szerintem meg azért, mert ma egész nap a foszforos gyufára gondoltam, örülök, hogy ilyen gyerekbiztos ez a világ máma, mindenhol a párnák meg a lekerekített sarkok, csak a növényekben vannak kicsi mérgek. vegetáriánusság egész jól kiegészíti az enyhe szuicid hajlamot (kitartóan, foggal körömmel ejtett sebek)

a seszínű kupacok seszíne, a trikójának a seszíne. ha film lennék, ügyelnék ezekre a kis rímekre.

minden kékre ragasztott óriásplakáthelyre kiírta, h szabadságot budaházynak. ahova kifért, még azt is írta, hogy és a politikai foglyoknak. rengeteg kékre ragasztott óriásplakát van, mert a válságban nem megy a hirdetés. viszont mind ugyanaz a kézírás, azért megnyugtató, nincsen sokan.

ez a tök kibélelte a kötelező haladási irányaimat a jelszavaival. persze nem sokkal irritálóbb, mit a helyettesített reklámok. milyen marketinges leszek, ha a reklámot a budaházyval hasonlítom.

ez az önéletrajz most olyan mumus itt a nyakamon, utálok önéletrajzot írni, összefoglalni tanulmányokban meg gyakorlatokban azt, ami vagyok, pedig nem is az vagyok, hanem sokkal de sokkal jobb és érdekesebb, az intézmények és a szakok úgyse mondanak rólam semmit, legalább is semmi olyat, amit még vagy egy millió huszonhárom éves lányról el ne lehetne mondani. inkább mesélj el nekik, jó?

hiányzik, ezt csinálom egész nap, hülye ige, a hiányzás nem az ő cselekvése, belőlem indul ki az egész és az én nyakamba esik vissza, ilyen a nézőpontból olyan szeretni ezt a távoli dolgot, mint a levegőbe köpni és aláállni, és minél jobban szeretem, annál jobban csinálom a hiányzását, behelyettesítve nagyobb köpés, kicsi dolgokkal kompenzálok, komfortszőrzet növesztéssel, meg fokhagymával, hogy na látom, ha leheletnyi távolságban lenne, kompromisszumborotválással indulna a nap és fokhagymaalkuval indulna a főzés

nagy szürke felhő kardigánt vettem magamnak, kedvenc darab lesz, privát köd, elbújhatnak benne a nemes szervek combtól nyakig

szürkeszőrös hagymaszagú hiányos egér vagyok, kucorgok a sarokban, szenvedgetek, szia február, sziasztok kis hegyes fájások

a növényeim kínzódnak, ez a ridegtartás nem tervszerű, inkább olyan halogató-ignoráló jellegű, a nap felkel én felkelek, a nap lefekszik, én lefekszek, a növényeket a kettő közt kerülgetem, sárgák és szárazak és szomorúak is biztos, pedig a növényeknek nincs központi idegrendszerük, és nem fáj nekik és nem éreznek szomorúságot se, csak a levél konyulását személyesítem meg, állatmesék vannak, növénymesék nincsenek.

igazán téltudatos vagyok, legalább is azokhoz a csirkékhez képest, akik vászonkonverszben tolták még a hó előtti mínuszban, talán mégis felnőttem. úgy bukdácsoltam keresztül ezen a havon meg, mint a delta elején a nagyon bebugyolált manuszok, ez a manusz ilyen nyolcvanasévek szó, a delta ilyen nyolcvanasévek műsor, én meg ilyen nyolcvanasévek lánynő vagyok. többször eszembe jut, hogy vajon a rendőrségi hírben hogy hivatkoznának rám, fiatal nő vagy csak nő simán. szörnyethalnék, az biztos menne. még dúdoltam is a delta zenéjét, vagyis töttögtem a bukdácsoláshoz. annyi itt a hó, hogy írásban sem lehet kikerülni.

elég trampli gesztusaim vannak. inkább kicsit autisztikus szeretnék lenni, mint érzéketlen, ha lehet választani a fogyatékosságok közül, vagy inkább vak, a vakok állítólag a legelitebb banda, nekik már nagyon régen van szövetségük, ezért felvágósak is. valahogy hozzánő az ember a saját hendikepjéhez. a vakságra biztos lenne esélyem, már nyolcésfélnél tartok, egy optometrikushoz járok a kontaktlencséimért egyébként, mindig beugrik róla az ötösszámú.

a gesztusaim tehát, hogy amikor beszélgetünk, nincs bekszpész, ezt meg kell szoknom.

az időjárásról beszélni kell, mert az is az élet része. félegykor miénk volt a frissfehér, egy nagyobb tisztáson belefeküdtünk, aztán néztem, hogy milyen pici az a két embernegatív. lányok mulatnak. magasra tettük ezzel az első barátsággal a mércét.

kapunyitási pinák. akarni kell felnőni az ellenirányú áramlásban, különben gyerekek maradunk.

nem szeretem az emberek összességét, nem szeretek a csoportokhoz tartozni, kevés valakihez szeretek tartozni, a többiek meg hagyjanak békén, az életterem a vadászó gyűjtögetőké, legalább is az igényem, már a tanyasi a buszmegállóban is zavar a tömeg, ha hárman várakozunk. távolálló vagyok. különben meg, itt mindenki csak olyan lerágott körmű, még annak is fekete a széle, meg jönnek a választások is, csupa feszültség. ha így viszonyulok, akkor menjek ki a pusztába pusztuljak el.

idebent jó, körbe vagyok véve magammal, az egész szobám egy kiterjesztett én, nálam hagyott meg elvett meg kapott. mert adják nekem a kis dolgokat, hogy körbenőjem őket, kölcsönkérem a könyveiket örökre, vagy a szavajárását, vagy a köszönésnek a hangsúlyát, azokat el se kell vennem, osztódnak, azé aki megműveli. ezekből állok. a tegzes lárva összehordja a tokocskáját talált tárgyakból, abban lakik. kavics, moszat, színestükör, kockáspokróc. talált szövegekből kellene megírnom magamat. persze linkelném.

a vizsgaidőszak az a szakasza az évnek, amikor bűntudat nélkül eszek zsírt cukorral, hogy kell az energia az agynak, tahinismézes kenyér és tejeskávé. ledobtam legalább két kilót. a két kiló az nagyjából annyit tesz, mint a bejegyzések folyamatos javítgatása, senki sem veszi észre a pluszmínusz vesszőt, vagy kihúzottbetoldott szavakat, csak én látom, persze mit nézegetem magam a tükörben folyton meg mit olvasgatom magam a tükörben folyton.

a matrózzal tengernyi levelezésünk van, hosszú ömlengésesek és kétsorosok százas csoportokba rendezve, ő többnyire csak akkor ír, ha már válaszoltam, megvárja mindig szabályosan, én meg felindulásból meg összeszedetlenségből rádobok öt sort, aztán még kettőt, aztán még egy kicsit, ilyen elhaló ritmusban, vagy valami hirtelent pár mondatban és aztán még egy hosszú, magyarázkodót, vagy kis állapotjelentéseket. távkapcsolati dokumentáció.

visszakerestem kétezerkilenc azonos időszakát, hogy mit csináltam akkor, január huszonhétre azt adta, hogy ideges vagyok, és beadandót kell írnom. most is ideges vagyok és beadandót kell írnom.

ez egy időcsapda!

úgy csinálok, mintha valami fontos feladatom lenne, misszióm, pontmost kell kinyomoznom a neten a lehetetlent, találjam meg a keresztneve alapján szívem homokos strandjának úszómesterét, hogy télen milyen jó lesz rád gondolni, meg a tengerparti laza szexkapcsolatra mondtam neki a napozóágyak tövében angolul, spanyolul válaszolt, nem értettük egymást, ezért inkább csak csókolóztunk. igyekeztem úgy felvenni a farmeromat, hogy a homok mind kiperegjen belőle, persze még két nappal és ezernyolcszáz kilométerrel arrébb is szórtam magam körül, amikor lehajtogattam a nadrág szárát, sose kapok megfelelő hosszúságút, rövidségűt, nagyon kicsi vagyok.

és volt egy olasz is, aki pont ilyen kicsi mint én, szeretem a kicsi férfiakat, a matróz is kicsi, én is nagyon kicsi vagyok, szóval az olasznak a nevét elfelejtettem, németül beszélt egyébként, állandóan az öccséről. az volt a munkája, hogy beterelte a turistákat, nappal étterembe este diszkóba, mallorcán nincsenek kidobók csak bedobók, kint állnak az utcán egész nap, kint állt az utcán egész nap. megkérdezte a csillagjegyem, ez volt az első kérdése, utálom az ezotériát, mondtam neki hogy leszbikus, ich stehe auf die mädels, azért valahogy mégis folyton az útvonalait figyeltem, először hogy kikerülhessem, aztán meg hogy keresztezhessem. biciklivázon fuvarozott. valaki megjósolta neki, hogy egy egyenruhás bika lesz a felesége, nagyon hitt bennem.

na mindkettő meglett, a mellékinformációk meg a spanyol telefonkártyám segítettek. a vizsgámon rondán le fogok szerepelni.

a hülye hús, ha lefejtenék a bőröm és szépen levagdalnák a csontokról, pont olyan lenne mint a hungarocell tálcán a spárban a disznóké, de így hogy rajtam van, így akar, más húsát akarja meg enni akar meg aludni akar, nem a fejemet támogatja, hogy lennék jó tanuló és szippantanám fel a könyvet orrlyukon keresztül és böfögném ki a vizsgán, hanem a szívet aszalja, húzza kifelé belőle a vért, attól kering az, nem a dobogástól. pull stratégia.

a boncmester visszarakosgatta a szerveket az exbácsiba, jelenlegi testbe, mint egy multifunkciós robotgép alkatrészeit a valószínűtlenül kicsi kartondobozba, hogy bele kell férnie minden darabkának, ha egyszer onnan vette ki, aztán az agy is a hasüregbe került, összehúzta a bőrt és nagy öltésekkel becipzárazta mesélték a lányok, boncolás előtt senki nem mert reggelizni a gimnáziumi osztályból, korgó gyomorral állták körbe a hullát.

ezek a tizennyolc évesek egyébként is olyan ártatlanok, legfeljebb gumimacit hánynának gondoltam, belül tiszta vattacukor meg törökméz mindegyik, abba vannak beágyazva a kis süti zsigereik, a zúzájukban apró dunakavicsok.

elmackónadrágosodtam, minden értelemben. romantikus kapcsolataim virtuálisak, a láthatatlan csávómmal levelezek, a láthatatlan szeretőmmel gtalkon folyik a bovaryné, vagy inkább valami brazil, elég alantas, na. szánalomtenger.

belebámultam az arcokba reggel, hátha meglátom bennük, hogy akartak már valakit annyira, hogy legszívesebben vinnyogtak és nyüszítettek volna mint a fájdalmas kis állatok, a szegycsontnál helyezkedik el az érzés egészen pontosan, és a tüdőt nyomja, préselné ki a levegőt belőle, de nem szabad engedni neki, legalább is társaságban nem. az embereken nem látszott semmi, végül is tízkor kinek van kedve a vinnyogáshoz vagy nyüszítéshez, de tudom, hogy minden háztartásban ott feszül az ilyesmi, különben nem értené senki a regényeket meg a slágereket.

négyésfél éve tart a negatív előjáték, úgy kezdődött hogy kétezeröt szeptember elején fél kettő körül a csengeryben a falhoz szorított, lerángatta a nadrágomat és kinyalt, aztán csókolóztunk, aztán randiztunk, aztán egyre ritkábban értünk egymáshoz és kezdtek elmaradni a találkozások, a telefonbeszélgetések, a csetelések, fél éve már emailt is alig. és úgy lesz, hogy elfelejtjük egymást, és nem úgy hogy az arcokba bámulok január huszonkettedikén, hátha meglátom bennük, hogy.

dugjunk már egyet, meg: szeretkezzünk ennyit ír sokhetes semmi után, és valóban, ez annyira természetes lenne, hogy a folyamatos visszautasításaimat találom a legperverzebbnek az egészben. általánosban sem fantáziáltam ennyit csávóról, pedig akkor harmadiktól hetedikig ugyanabba voltam, reménytelenül.

legalább néha vallja be magának, hogy buta és kicsi és nem ér fel az asztal széléig.

egy csomóan még a gimis matekot sem értik, pedig hát hol van az egy ember bonyolultságához képest.

ez a blog meg nagyon faja

nem nyújt spa élményt az esti tisztálkodásrutin, forróvíz babaszappan, semmi fakszni, aztán egy szemöldökcsipesszel gazolom ki a testem, folyamatosan irtom a majomkenyérfáimat. hogy a matróz kedves mosolygós okos és csinos barátnője akarok lenni végre, és ebből nem tőle vagyok a legtávolabb, hanem a saját kedvességemtől mosolygósságomtól okosságomtól és csinosságomtól mondogatom magamban, gyantacsíkot ragasztok a cicabajszomra és lerántom.